Amióta Puskás Ferenc meghalt, önnek Grosics Gyulával és Szepesi Györggyel együtt egyetlen szabad perce sincs: egyik megemlékezésről és interjúról megy a másikra. Egyáltalán felfogta, feldolgozta már Öcsi bácsi halálát?
Nézze, sok időm nem volt sírni és gyászolni, de jobb is így. Tudtam, hogy Öcsi nem él sokáig, hiszen láttam, hogy a betegség miként hatalmasodik el rajta, de... így is váratlanul ért a halála, és bevallom, néha még most sem hiszem el, hogy nincs köztünk. Olykor még indulnék fel a Kútvölgyi kórházba, úgy, mint korábban, csak azért, hogy lássam őt. De ahogy mondani szokták: ez az élet rendje, elmegyünk valamenynyien.

Szörnyű lehet eltemetni az egész csapatot: ott volt Bozsik József, Zakariás József, Lantos Mihály, Budai László, Czibor Zoltán és Hidegkuti Nándor temetésén is...
Valóban ott álltam valamenynyiük sírjánál. Sőt Hidegkuti Nándi temetésekor is én mondtam a gyászbeszédet, ugyanúgy, mint most.

Maga írta a szöveget?
Igen. Beleadtam mindent, ami a lelkemből jött, és azt gondolom, nem az én beszédem miatt, de ez a gyászszertartás méltó lesz Öcsi emlékéhez.

Erős ember, de vajon erős lesz-e ott, Puskás Ferenc koporsója mellett is...
Nem tudom. Megpróbálom majd végigmondani a beszédet, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Amikor csütörtökön Grosics Gyuszival odamentünk a bazilikában felállított koporsóhoz, és néztük Öcsi fényképét, nem nagyon tudtunk megszólalni. Egymásba kapaszkodtunk, és csak álltunk ott szótlanul. Aztán sírtunk.

Mit gondol, megtelnek a lelátók a stadionban?
Rengetegen szerették Öcsit. Még a fiatalok közül is sokan tudják, hogy ő volt Magyarországon minden idők kapitánya. Nem egy a sok közül, hanem az igazi vezér. Nekünk mindig ő marad a kispesti srác. Öcsi halálával egy csillaggal szegényebb lett a föld – de a csillag az égen ragyog tovább, ezer év múlva is.